Föld (Mother Earth) - A poem by Reményik Sándor

Alkonybanyúló, fekete szántás,
Őstelevény Te, szomorú barázdás,
Ki rejted, őrzöd a jövő életet:
Szenteltessék meg Föld, a Te neved.

Szenteltessék meg a Te neved, Föld,
Akiben minden új alakot ölt.
Nyugalomba fordul a szív, az árva,
Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt, harmatot,
S ajándokul a tengernek adod,
Ki kebled sziklabordái alatt
Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza minket minden út,
Szemünk, habár a fény tengerét issza,
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött,
Te adsz neki még álmot, örömöt,
Rögöt, munkálni arccal napkeletnek,
S göröngyöt, amit majd utána vetnek.
~~~~~~

This is a wonderful poem by Reményik Sándor. He was a Hungarian poet (1840-1941).

I would like to translate this poem to make my friends understand it, but I dare not. It is about Mother Earth. The writer pays tribute and sends his prayers to Earth, whom he adores for being capable of giving life, food, shelter, work and finally, rest for all living creatures. There are many linguistic gems in this poem so that's why I refrain from translating it into English. Maybe, later I will give it a try. But again, this poem is much harder to put into another language than the one I translated here.